Beszédhiba

Gondolatok a dadogásról

Az évek során már többen kérdezték meg tőlem, hogy hogyan szűnt meg a dadogásom. A kérdezők között voltak szülők, barátok,dadogással küszködő gyerekek és felnőttek.

 Nem vagyok orvos, logopédus, vagy pszichológus, de mégis úgy érzem, hogy mivel a  saját bőrömön tapasztaltam meg a dadogás nehézségeit és azt is, hogy milyen ebből helyreállni, ezért írok néhány sort ebben a témában.

 Először is, mi a dadogás?

 A dadogás a beszédzavarok egyik leggyakrabban jelentkező formája.

Fizikai jellemzői:

Egyes hangok, szótagok, szavak akaratlan ismételgetése, hangok elnyújtott  ejtése, illetve a beszéd folyamatosságának váratlan megszakadása.

 Mikor nem dadog egy dadogó ember?

Éneklés, versmondás, suttogás, mondatok ismétlése közben, valamint olyan helyzetekben, amikor állathoz, gyerekhez beszél az illető.

Az én esetemben az éneklés nagyon nyugtató hatású volt, akkor én sem dadogtam.

Előfordul a dadogás a felnőttkorban?

A dadogás az esetek 90%-ában 6 éves kor alatt kezdődik el. Elenyészően ritka azoknak az eseteknek a száma, amikor felnőttkorban jelenik meg először a beszédzavar.

Számos kérdés áll fenn a dadogással kapcsolatosan.

Egyes elméletek szerint a dadogás visszavezethető egy traumás élményhez, ami érhetett bennünket kiskorunkban.

Nem emlékszem olyan traumára az életemben, amely kiválthatta a dadogást. De eddig én is ezzel próbáltam magyarázni, hogy biztos történt valami, csak a tudatalattim elzárja ezt az élményt. Elő kell csalogatni, rendezni kell a dolgokat, aztán rendben is lenne a beszédem. Ez azonban nem így megy. Rengeteg külső inger éri a dadogót. A beszéd a lételemünk és a legfontosabb eszköz, hogy tudjunk egymáshoz kapcsolódni.

Több tanulmány és kutatás megcáfolja ezt az állítást, hogy egy hirtelen érzelmi stressz, vagy trauma váltja ki a dadogást. A stressz, vagy trauma legfeljebb felerősíti, aktivizálja.

 Egy ilyen tanulmányra bukkantam a nyáron, Dr. Gunars Neiders cikkére, amelyre ténylegesen azt tudom mondani, hogy ennek van értelme.

Dr. Gunars Neiders egy könyvet írt erről, a „Dadogásból a folyékony beszédbe” címmel.

Ebben a könyvben arról ír, hogy már az anyaméhben is és a megszületéskor is ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy a dadogás kialakuljon a beszédünkben. A környezetünk is hatással van, valamint a dadogás miatt kialakult helytelen gondolkodásunk és az abból kialakult szokásunk is a dadogásunkra.

Úgy gondolom, hogy a dadogás legyőzése egy folyamat és nem egyik napról a másikra történik. 
Nagyon fontos, hogy az esetleges külső ingereket, amelyek fokozhatnák a dadogásunkat le tudjuk csökkenteni, akár helyes légzéssel, de írhatnék a sportról is, vagy más olyan dologról, amelyek megnyugtatnak minket, de a legfontosabb, hogy megértsük, hogy mi zajlik bennünk.

Olvastam egy elgondolkodtató idézetet:

„Mielőtt az igazság szabaddá tenne téged, fel kell ismerned azokat a hazugságokat az életedben, amelyek foglyul ejtenek téged.”

Ez igaz a dadogásunkra is.

A következő írás Dr. Gunars Neiders cikke, amelyet lefordítottam.

 Egy utat szeretnék mutatni azok számára, akik maguk dadognak, vagy ismernek olyat, akik dadognak és szeretnének segíteni rajtuk. Ez nem a teljes könyv, ez csak egy kis része a könyvnek. Érdemes beszerezni és elolvasni. A cikkemmel a dadogás témakörének csak egy kis részletét szeretném bemutatni , amely a fordításból is látható, hogy igen összetett.

Dr. Gunars Neiders 

A dadogás kiváltó okai:

A pszichológia területén szerzett doktori disszertációmból

A dadogás kiváltó okait tanulmányoztam, miközben a doktori fokozatomat szereztem a pszichológia területén. Először a doktori disszertációmban írtam erről.  

A következő mondatot a „Dadogásból a folyékony beszédbe” című  könyvemből idézem:  „kezeld az érzelmeidet és élj teljesebben”

Előfordulhat, hogy azok az emberek, akik dadognak, azok egy másik gént örököltek – olyat, amely késlelteti a beszéd kialakulását.

Kutatások azt mutatják, hogy a dadogás késleltetett kialakulása sokkal gyakoribb azoknál, akik dadognak. Általánosságban elmondható, hogy a lányok hamarabb tanulnak meg beszélni, mint a fiúk.

A beszédkészség korai elsajátítása magyarázza, hogy miért van kevesebb dadogó lány, mint fiú. 

Mialatt az anyaméhben fejlődünk, a génjeink közül vannak, amelyek gyengébben, vannak, amelyek erősebben fejlődnek. Vannak amelyek klasztereket képeznek és vannak amelyek nem dolgoznak össze a többi génnel. 

Vannak olyan gének, amelyeket erősíti és vannak olyan gének, amelyekre nincsenek hatással az anya életmódja.  Például a helytelen táplálkozás...ez mind szerepet játszhat az agyunk születés előtti fejlődési szakaszában. Az anyukád életmódja messze van attól, hogy egyedi meghatározója legyen annak, hogy te dadogni fogsz, vagy nem, de bizonyos esetben szerepet játszik.

A genetikai felépítésünk, csakúgy mint a szülési folyamatkor fellépő veszélyek hozzájárulhatnak az agykárosodáshoz, amelyek dadogáshoz vezetnek. Ezek közé a veszélyek közé tartozik a koraszülés és a köldökzsinórba való belegabalyodás okozta oxigénhiányos állapot. Szóval, mielőtt 24 órásak lennénk, már ki vagyunk téve a dadogás kialakulásának.

Második szakasz: Korai évek

Mint bármilyen képesség, a beszéd megtanulása is egy természetes folyamat, mégis időt vesz igénybe, hogy teljesen kialakuljon. Az út során sokszor fogunk hibázni és meg fogunk akadni a szavaink kiejtésén. Ha a szüleink az aggodalmukat fejezik ki, hogyha a beszédünkben hibázunk, akkor gyorsan megtanuljuk, hogy a beszéd veszélyes és ébernek kell lennünk, hogy biztosak legyünk abban, hogy  a beszédünk szakszerű legyen. A beszéd hirtelen komollyá – halálosan komollyá válik.

Az válik a legfontosabbá a világon, hogy elbukunk e, vagy sikeresek vagyunk e a folyékony beszédben.

Mint mindenki mást ezen a bolygón, a szüleinket is befolyásolják az elődeik gondolkodással kapcsolatos génjei, hogy azt szeretnék, hogy a gyermekük folyékonyan beszéljen. Sajnos nagyon sok szülő vádolja magát a gyermeke dadogása miatt. Ami még ennél is rosszabb, hogyha magát a gyermeket kezdik el hibáztatni.

Az elődeik gondolkodási szokásai erre a következtetésre vezetik őket: 

„A gyermekemnek képesnek kell lennie arra, hogy folyékonyan beszéljen.”

Egyes szülők túl érzékennyé válnak a gyermekeik beszédhibáira és jobban is ismerik őket, mint más felnőttek. Ők olyan megakadásokat is észlelnek a gyermekeiknél, amit más szülők figyelmen kívül hagynának a sajátjaiknál.

Még egyszer, ez nem azt jelenti, hogy a szüleid okozzák a dadogásodat, de okozhatják és gyakran befolyásolják azt, hogy hogyan gondolkodj és érezz a dadogásról és önmagadról.

Ahogy többször is megjegyeztük, a gondolatok és az érzések szerves részét képezik a dadogás teljes élményének. A szülők célzásainak felvétele, valamint a beszédnehézségünk tudatos fejlesztése elvezet minket önmagunk megbélyegzéséhez: „Egy dadogó vagyok”. A beszéd, ahelyett, hogy a részünkké válna, elkezdi meghatározni azt akik vagyunk.

Nagyjából ennél a pontnál aktivizálódik a genetikai örökségünk. Elvárásokat állítunk fel magunk elé: „Nem kellene dadognom, teljesen kontrollálnom kell a beszédemet!” – s mivel kevéssé toleráljuk a frusztrációnkat, ezért arra a megállapításra jutunk, hogy „ezt nem tudom megcsinálni”. Ezek a gondolatok fokozzák a szorongást, ami viszont növeli a beszédhibát.

Ha körülnézünk, akkor azt vesszük észre, hogy  a társaink nem osztoznak velünk a nehéz beszédünkben.  Egyre inkább úgy növünk föl, hogy a szüleink elvárásainak feleljünk meg, akiknek gondot okoz a beszédünk és elvárják, hogy megismételjük, hogy így változás történjen. 

„ Olyan normálisan kellene beszélnem, mint ahogy a barátaim.”

Mivel nem beszélünk úgy, ahogy a barátaink, elkezdjük hibásnak látni önmagunkat és hogy csalódások vagyunk a szüleink számára.

Az önbecsülésünk el kezd lezuhanni és tévesen arra kezdünk el következtetni, hogy mi kisebbrendű, értéktelen emberi lények vagyunk.

Hogy elrejtsük a szégyenünket, megtanuljuk elkerülni az embereket.  Ha nem tudjuk elkerülni az embereket, akkor elkerüljük azokat a szavakat, amelyek a legvilágosabban bemutatják az „kisebbrendűségünket”.

A félelem késztet minket arra, hogy több figyelmet szenteljünk arra, hogy jobban fókuszáljunk a beszédünkre és ez paradox módon még inkább előhozza a dadogást.

Harmadik szakasz: A szokások

Az elménkben összefüggéseket alkotunk a beszédről, a veszélyről és a szorongásról. Nem tudunk úgy gondolni a beszédre, hogy ne gondolnánk a veszélyre. Mivel a beszéd és a veszély együtt jár,  ezért nem tudunk félelem nélkül beszélni. Ezért számunkra a félelem és a beszéd együtt dadogást eredményez.

Idővel rájövünk arra, hogy jobban megy a folyékony beszéd akkor, ha erőfeszítéseket teszünk és igazán küzdünk azért, hogy a szavak kijöjjenek belőlünk.

Egy külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy mi harcolunk a testünkkel azért, hogy kijöjjenek belőlünk a szavak. Mivel ezek a erőfeszítések és küzdelmek gördülékenyebb beszéddel jutalmaznak bennünket, ezért a küzdelem a szokásunkká válik.  Végül erőfeszítés és küzdelem nélkül nem fogunk tudni beszélni. A küzdelmes beszédünk tovább fogja erősíteni az ősi gondolkodási szokásunkat.

„Nem bírom ki, hogy be vagyok ragadva, ezért addig kell küzdenem, amíg ki nem tudom magamból kényszeríteni a szót.”

Alkalmanként azt vesszük észre, ha beragadunk, akkor néha hunyorgunk, rángatjuk a fejünket, vagy csettintgetjük az ujjainkat…stb. Ezért, amikor folyékonyan beszélünk, akkor babonásan elkezdünk hunyorogni, rázzuk a fejünket és ezzel újabb szokásokat alakítunk ki: hunyorgás, rázás, ujjcsettintés, amíg nem tudunk már ezek nélkül a testi mozdulatok nélkül beszélni.

Amikor valakivel beszélünk, akkor a félelem és a szégyen erősebb lesz, különösen akkor, ha azt feltételezzük, hogy ők lenéznek bennünket azok miatt a „furcsa” dolgok miatt, amiket teszünk, amikor beszélünk.

Más emberek körében kényelmetlenül érezzük magunkat és az ősi génjeink a következőket mondják nekünk: 
„Nem bírom elviselni ezt a kényelmetlenséget, el kell kerülnöm a beszélgetéseket az emberek felé.”

Tehát amennyire az lehetséges, másokat elkerülünk és egy mély „megkönnyebbülést” érzünk.

Sajnos azt látjuk, hogy ez a „megkönnyebbülés” egy jutalma annak, hogy másokat elkerülünk. S mivel szeretjük a jutalmat, ezért az önmagunk társadalmi elszigetelése is egy másik szokássá válik.

A könyv nem csak belemegy mélyebben a téma részleteibe, de segítséget nyújt abban, hogy mit tehetsz azért, hogy a dadogásod helyreálljon.

A cikket átolvasva eszembe jutott, hogy nekem nem sikerült elszigetelődnöm az emberektől. Nem is szerettem volna. A cikkben is benne van, hogy egy dadogónak nem az az álma, hogy nagy tömeg előtt beszéljen. Nekem sem ez volt az álmom, de tudom, hogy nem véletlen, hogy oda kerültem, ahol most vagyok.

Mivel testnevelő tanár vagyok és személyi edző, ezért minden nap meg kellett és kell harcolnom ezt a harcot, hogy legyőzzem a félelmeimet és önmagamat és ki merjek állni az emberek elé. 

Ahogy elkezdtem felismerni a hazugságokat az életemben, a gondolkodásomban  és ezekkel le tudtam számolni, így az önmagamról elfogadott igazság, hogy ki vagyok, miért vagyok értékes, ez az ismeret és a hitem elkezdte feloldani a nyelvemet!

Ez azonban egy folyamat és kemény munka. 

Bátorítani szeretnélek, ha olvasod ezt az írást és ugyanebben a cipőben jársz, hogy soha se add fel a harcot, mert le tudod győzni a dadogást az életedben.

„Úgy győzhetjük le a félelmeinket, ha szembenézünk velük.”

Felhasznált irodalom:

http://stutteringpsychotherapy.com/the-root-causes-of-stuttering-based-on-my-doctors-dissertation-in-psychology/

http://www.webbeteg.hu/cikkek/psziches/15031/dadogas-felnottkorban-okok-kezelesi-lehetosegek