Gondolatok
2026. május 7., csütörtök
Sebzett szívek és a választás...
2024. június 27., csütörtök
100 évvel ezelőtti hősök - Eric Liddell a "szárnyaló skót"
Ki ne ismerné az 1981-ben készült Tűzszekerek című filmet, amely Eric Liddell és Harold Abrahams életét mutatja be az 1924-es párizsi olimpia idején. A filmet 7 oscar-díjra jelölték, amiből 4-et meg is nyert. A filmben szereplő Eric Liddell élete mind a sport és a hit szempontjából igazi példaképet ajándékozott az utókor számára.
100 évvel
később újra Párizsban lesz az Olimpia. Eric Liddell élete, az értékek és a
hite, amit képviselt, 100 évvel később is példaértékűek.
Eric Liddell
presbiteriánus misszionárius szülők gyermekeként született Kínában. Ötéves
volt, amikor Skóciába költöztek.
Apja
rajongott a sportért, mindig figyelemmel kísérte az olimpiai játékokat. „Úgy
fuss, hogy elvedd a jutalmat” – mondogatta fiának mindennemű küzdéssel
kapcsolatban. Eric megfogadta az apai tanácsot, rendszeresen járt bibliaórákra,
látogatta a betegeket, mindig barátságos volt az osztálytársaihoz, különösen
azokhoz, akik fizikailag gyengébbek voltak, mint ő. Az iskolában hamar kitűnt
sportteljesítményével, megnyerte az Év sportolója címet. Már tizenöt évesen
kapitány lett mind a krikett-, mind a rögbicsapatban. Az iskola igazgatója
szerint minden verseny előtt kezet rázott versenyzőtársaival, és „sohasem
a dicsőségvágy hajtotta”.
Kifogástalan
keresztény életvitele és népszerűsége folytán a Glasgow-i Evangéliumi Szövetség
(GSEU) szóvivőjének választotta. Abban reménykedtek, hogy Eric nagy tömegeket
fog vonzani, és sokan fogják hallani az evangéliumot. Testvérével, Robbal
felvételt nyertek az Edinburghi Egyetemre, ahol a tanulás
mellett futott és rögbizett.
Az
egyetem Tom McKerchar edzőt jelölte ki számára, aki mikor
először látta őt futni, „ágaskodó cirkuszi lónak” nevezte, de
meglátta a benne rejlő lehetőséget. Az újságok hamarosan kedvenc útvonalairól
cikkeztek, potenciális olimpikonként és a leggyorsabb skótként emlegették,
hiszen Liddell előtt skót még nem nyert aranyérmet az olimpián.
Eric
megdöbbentette a világot azzal a bejelentésével, hogy vasárnap, a nyugalom
napján – amikor is az Úrral és pihenéssel tölti az idejét – esze ágában sincs
holmi olimpia ürügyén megváltoztatni addigi menetrendjét. A döntését több
hónappal az 1924-es nyári párizsi olimpia előtt meghozta, így éppen abban a
számban, a 100 méteres síkfutásban diszkvalifikálta magát, melyben a
legeredményesebb volt, és a britek is ebben a számban várták tőle az
aranyérmet. Egyesek szerint maga az angol király is megpróbálta rábeszélni,
hogy „a haza dicsőségéért” mégis versenyezzen, Liddell azonban így
felelt: „Isten parancsa előbbre való, mint a haza dicsősége. Vasárnap
nem futok.” Eric célja Isten dicsőítése volt, nem engedte, hogy bárki
vagy bármi közé és Isten közé férkőzzön. Végül az Olimpiai Bizottság két másik
versenyt ajánlott fel számára, melyeket nem vasárnap tartottak: a 200
méteres és a 400 méteres síkfutást.
A 400
méteres futás napján Liddell a rajtvonalnál állt, amikor váratlanul egy
amerikai masszőr egy darabka papírt csúsztatott a kezébe. „Mert akik
engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek” – szólt az idézet
Sámuel első könyvéből. Liddell, markában Isten igéjével futotta végig a távot.
Teljesítménye minden várakozást felülmúlt, hiszen nemcsak a versenyt nyerte
meg, hanem világrekordot döntött 47,6 másodperces idővel, öt
méterrel maga mögött hagyva az ezüstérmes versenyzőt. A verseny után
megkérdezték a „szárnyaló skótot” sikere titkáról, mire ő annyit mondott: „Isten
misszionáriusnak hívott el, de adott gyorsaságot is, és amikor futok, érzem,
hogy Isten kedvét leli bennem… Az első 200 méterben mindent beleadtam,
de a második 200 métert csak Isten segítségével tudtam végigfutni.” Néhány
nappal az „aranyfutás” előtt Liddell 200 méteren bronzérmet szerzett a döntőn,
maga mögött tudva Harold Abrahamst, akivel ez volt a második és egyben utolsó
alkalma a versenyzésre.
Párizs után Liddell visszatért Észak-Kínába, ahol – szülei nyomdokait követve – misszionáriusként tevékenykedett 1925 és 1943 között. „Mi mindannyian misszionáriusok vagyunk. Bárhol is vagyunk, vagy Krisztushoz vezetjük közelebb az embereket, vagy eltaszítjuk őket Tőle. Isten királyságának dolgozunk” – szólt ars poeticája. Misszionárius munkája mellett továbbra is versenyzett, több bajnokságot nyert. A futás mellett misszionárius-tanárként tanított egy angol–kínai iskolában, majd a szegény gyerekek intézetében bibliai, tudományos és atlétikai ismereteit egyaránt megosztotta a gyerekekkel. Liddell segítségével épült fel a Miny-juan Stadion is, melyet javaslatára a Chelsea-futballpálya alapján készítettek el. Beleszeretett egyik tanítványába, a tizenhét éves kanadai származású Florence McKenzie-be, aki az eljegyzést követően Kanadába utazott, hogy három évvel később szakképzett ápolónőként térhessen vissza. Eric Liddell és Florence McKenzie Tianjinben, 1934-ben házasodtak össze.
Miután a
japánok megtámadták Pearl Harbort, Amerika is belépett a háborúba. Kína és
Japán háborúban állt, 1941-től már veszélyessé vált a helyzet, ezért a brit
kormány felszólította az angol lakosokat, hogy hagyják el az országot. Liddell
várandós feleségét két lányával Kanadába küldte, ő maga azonban Kínában maradt,
orvos bátyjához csatlakozott, és Sanghaj közelében tanított. 1943-ban a
területet elfoglalták a japánok, mindenütt banditák garázdálkodtak, éhség és
félelem uralkodott. Időközben a japánok elfoglalták a missziós állomást is,
amelynek minden lakosa hadifogolytáborba került. A japánok hamarosan Ericre
bízták a tábor megszervezését. Több mint kétezer ember, köztük négyszáz gyerek
tartozott az irányítása alá.
Halála
napján feleségéhez írt utolsó levelében ideg-összeroppanásról panaszkodott a
túlhajszoltság miatt, de valójában gyógyíthatatlan agytumorban szenvedett.
1945. február 21-én, öt hónappal a felszabadulás előtt halt meg a japán
weifangi munkatáborban. Utolsó két szava ez volt: „Teljes
odaadás".
Röviddel
halála előtt Winston Churchill elérte, hogy néhány foglyot szabadon engedjenek.
Liddell is köztük lett volna, de átengedte helyét egy állapotos fogolytársának.
Nem csupán a táborlakók, hanem Skócia is gyászba borult, különösen a fiatalok
napokig siratták. Hadifogolytársai szerint „ő volt a legkiválóbb
keresztény, soha senkire nem volt egy rossz szava”. Futócipőjét a tábor
egyik cipőtlen gyerekének adta, aki később negyven évig volt misszionárius
Japánban. Noha származására nézve nem volt kínai, Sicsiacsuangban, a Mártírok
Mauzóleumában helyezték örök nyugalomra.
1991-ben
tiszteletére emlékművet állítottak a weifangi táborhelyen, melyre Ézsaiás
szavait vésték: „akik az Úrban bíznak, erejök megújul,szárnyra kelnek,
mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg...”
2024. május 8., szerda
Eliud Kipchoge és Kenenisa Bekele búcsúja a 2024-es párizsi olimpián, a maratonon
Az elmúlt hetekben nagy izgalom előzte meg az atlétikában lassan
már veterán korúnak számító Eliud Kipchoge (39 éves) és Kenenisa Bekele (41 éves) párizsi
olimpiai részvételét. Azt hiszem mindkét futó pályafutása önmagában megérne egy
külön írást. A Kenyai és az Etióp atlétikai Szövetség végül engedi őket futni
az Olimpián, a maratoni távon. Minden atlétikát szerető örömére. Bekelének ez
lesz a 4-ik, Kipchogének meg az 5-ik Olimpiája. Közös bennük, hogy 21 éves
pályafutást zárhatnak le ezzel az Olimpiával.
Most 2024. május 6-kán volt a 70 éves évfordulója annak,
hogy Roger Bannister első emberként a földön áttörte 1 mérföldön a 4 perces
álomhatárt.
Roger Bannistert hívták akkor "history
maker"-nek (történelem formálónak). Azt hiszem, hogy kétség nem
fér hozzá, hogy Bekelére és Kipchoge-re is illik ez a jelző. Mielőtt belemennék
a párharcukba, kicsit tekintsünk vissza a múltra...
A hosszútávfutás történetében mindig is voltak olyan
korszakok, ahol valaki egyeduralkodó volt évekig, vagy 2-3 atléta párharca
jellemezte azt az időszakot. A párharcok jót tesznek, hiszen segítik,
hogy a sportolók határokat lépjenek át...
Ha országokra bontjuk le, akkor Kenya és Etiópia és
Marokkó volt a top 3-ban, ahonnan világszintű atlétákkal lett gazdagabb a
világ. A 2020-as évektől Uganda is felsorakozott ezekhez az országokhoz, s
lehet lassan át is fogja venni a vezetést. Kb. 1994 óta követem az atlétikát, s
már akkor a kedvencem lett a mindig mosolygós Haile Gebrselassie,
27-szeres világcsúcstartó etióp futó, aki 1500m-től egészen a maratonig
megdöntötte a világcsúcsokat. Az ő időszakában 2 nagy vetélytársa volt, az
egyik a kenyai Paul Tergat, akivel a híres 2000-es Sydney Olimpia
10.000m-es döntő mellbedobós párharca vált emlékezetessé. Párharcuk a 10.000m
világcsúcsát egészen 26:22-re vitték le. (Tergat 26:27; Gebre 26:22).
Gebrselassie másik nagy riválisa Dániel Komen volt 5000m-en, ahol
mindketten 12:40 alá szorították a világcsúcsot (Komen 12:39,74; Gebre 12:39,
36).
Gebrselassie és Tergat párharca kiterjedt a maratonra is, amit fontos a cikkem miatt megemlíteni.
Ahogy a sprintszámokban a 100 m a legfontosabb szám, a hosszú
távfutásban meg a maraton. A maraton 1896-ban az egyik eredeti újkori
olimpiai versenyszám volt. A táv csak 1921-ben vált szabványossá. A táv az
1983-ban kezdődött atlétikai világbajnokságon is szerepel.
Az 1896-os Athéni Olimpiát a képen középen futó Charilaos
Vasilakos nyerte 3 óra:18 perces eredménnyel. 92 évvel később, 1988-ban Baleyneh Dinsamo, etióp
futó már 2:06:50-es erdménnyel tartotta a világcsúcsot. Ezt a csúcsot 10 éven
keresztül megközelíteni sem tudták, majd jött Ronaldo de Costa, aki először
2:06:05-re faragta a világcsúcsot, s ő volt az első ember, aki a 40km-ert
1:59:55 alatt futotta, vagyis áttörte a 2 órát 4o km-en. Ezután Khalid Kannouchi egy új,
kicsit bátrabb, "agresszívebb" stílussal futva 2002-ben 2:05:38-ra
vitte le a világcsúcsot. Érdekesség, hogy a fent említett Haile Gebrselassie
akkor debütált életében először a maratoni távon és 2:06:35-cel 3-ik
lett.
A rákövetkező évben, 2003-ban Paul Tergat lefaragta a világcsúcsot
2:04:55-re, amit Gebrselassie 2007-ben 2:04:26-ra, majd 2008-ben első emberként
a 2:04-et áttörve 2:03:59-re javított.
Ezután a világcsúcs után kezdtek el arról beszélni, hogy
lehetséges e egy 2 órán belüli maraton....?
Tergat annó azt nyilatkozta, hogy abba belehalna az, aki
megpróbálkozna vele. Gebrselassie is önmagát kb. 2:02 -re kalkulálta be, hogy
neki ott van a határ...
2008-as évtől viszont szinte évente dőltek meg a világcsúcsok. Kannouchi, Tergat és Gebselassie a bátrabb kezdésük miatt egy lélektani határt segítettek áttörni. Így egyre többen kezdtek el futni 2:03 és 2:04-es maratonikat.
A 2013-as évben tért át Kipchoge is a maratoni távokra,
Bekele meg 2014-ben. Előtte 10 éven keresztül a mezei futó versenyeken és a pályán
mérkőztek meg egymással. A 2003-as párizsi világbajnokság volt talán az évtized
legizgalmasabb versenye, hiszen a még csak 19 éves Kipchoge lett a
világbajnok, Bekele és a legenda Hicham el Guerrouj előtt.
2004-ben viszont Hicham ElGuerrouj lett a trió közül az
olimpiai bajnok. Duplázott is, mert az 1500m-ert is megnyerte úgy, hogy
1996-ban elesett a verseny alatt, s nem került dobogóra, 2000-ben meg második
lett. El Guerrouj betelve a sikerrel fejezte be a csúcson a pályafutását
még abban az évben.
Viszont nem így tett Bekele és Kipchoge. Ők még 20 évig versenyeztek, ahogy azt látjuk napjainkban is. A statisztikákat nézve Bekele eredményesebb volt a pályán, mint Kipchoge, hiszen 3 olimpiai aranyérmet és 5 világbajnoki aranyat nyert. Többek között az időeredményei is jobbak.
Az 5000m-en és a 10.000m-en is ő tartotta a világcsúcsot. Bekele is egy "history maker" volt 5000m-en és 10.000m-en. Kipchogénak viszont a pályán nem adatott meg ez a titulus.
Mi azaz éhség ami őket még mindig hajtja? Erre nehéz
válaszokat találni, de pont ezért számomra igazi példák, hogy megmutatják, hogy
akkor amikor már egy élsportoló abbahagyja, bennük megmarad az a tűz és a futás
szeretete, hogy akár az élvonalban is tudnak maradni.
Fontosak az új célok is. Így mindkettőjüknek a maratoni
világcsúcs lett a célja. Itt viszont Kipchoge visszakapta azokat a sikereket
(2x-es olimpai bajnok lett), amiket a pályán nem tudott elérni, s
Bekele szerepelt "gyengébben". A gyengébbet azt idézőjelbe tettem,
hiszen amikor Kipchoge 2018-ban 2:01:39-re javította Berlinben a világcsúcsot,
akkor Bekele 2:01:41-et futott.
Kipchoge pályafutásánál valóságossá vált azaz álom, hogy
ember 2 órán belül futhatja a maratont. 2017-ban Monzában 2:00:25 másodpercet
futott, a "breaking2 projekt "mesterséges"
keretein belül. Ezután utalta arra a mondatra, amit Paul Tergat is mondott,
hogy ebbe bele lehet halni. Nem halt meg, hanem elkezdte elhinni, hogy
nincsenek határok az embernek, s ezt 2019-ben a "The Ineos 1:59
Challenge" keretén belül megvalósította és 1:59:40-re faragta a világcsúcsot,
ami nem hivatalos, de be lett bizonyítva, hogy ember képes lehet 2 órán belül
futni.
Igy Kipchoge is "history maker" lett!
A történelem formálók úttörők, akik hitet adnak azoknak,
akik nem hittek abban, hogy bizonyos eredményeket el lehet érni, vagy határokat át lehet törni. 2019 után egy
fiatal kenyai futó Kelvin Kiptun elhitte magáról, hogy ő is ezt a kitaposott
utat meg tudja csinálni, s 2023-ban 2:00:35-re javította a
világcsúcsot.
Kiptun lett a következő "history maker", hiszen ő futott először 2:01 alatt maratont. A 2024-re ő lett kikiáltva Kipchoge legnagyobb riválisának a párizsi olimpián (egyben utódjának is), s arra készült hogy áprilisban Rotterdamban hivatalosan is 2 órán belül futja a maratont. Sajnos nem így történt, hiszen idén februárban ő és az edzője az életét vesztette egy autó balesetben. Isten nyugosztalja. 2 év alatt lett "History maker". Hiánya mérhetetlen veszteség a családja, nemzete és a nemzetközi atlétika számára.
Ez a tragédia Kipchogét újra a párizsi olimpiai esélyesévé tette. Bekele meg tavaly 2:04:19-et, idén meg 2:04:15-öt futott, így ő is bizalmat kapott a szövetségétől, hogy induljon.
Ez a párizsi olimpia maratoni döntője valószínű Kelvin Kiptun győzelmét jelentette volna. Interjúikban Bekele és Kipchoge is nagy veszteségnek tartják őt. A párizsi olimpia maratoni döntője egy megemlékezés lesz Kiptunról. Bekele és Kipchoge olimpiai pályafutásának a vége, s egy utolsó megmérettetése egymással. Ebben a történetben itt nekem nem csak az a fontos, hogy ki fog nyerni, hanem a megtett 21 év és annak méltó lezárása is.
Nézzük ezzel a szívvel majd az olimpián őket és a maratont.
2023. augusztus 29., kedd
Néha megéri várni....
Mai modern pozitív gondolkodás, vagy reménység....
2022. augusztus 15., hétfő
Összetörtségből egy felszabadult állapotba!
Miért ez nem csak az ő harca, hanem valahol mindannyiunké is?
Hogyan sikerült ezeken Sydney-nek túllendülnie?
A cím és a kérdések onnan jöttek a szívembe, hogy miután Sydney Mclaughlin 400m gáton és 4x400 m-en is Olimpiai bajnok lett, pár hónappal utána posztolt egy kb. 10 perces videót, ahol könnyek között beszél a harcaival, önmagával, a hitével, a sikereivel, a világgal és az elutasításokkal, amikkel szembe kellett néznie.
Amikor néztem a videót, nagyon megfogott azaz őszinteség, ahogy beszélt és felvállalta a gyengeségeit, ami nagyon ritka. Átéreztem a harcait, hiszen, amiket megfogalmaz, azok mindannyiunkra érvényesek és engem régóta foglalkoztatnak ezek a kérdések.
Nem terveztem erről írni. De nem rég a Gyulai Memorial atlétikai versenyen lehetőségem adódott kicsit beszélgetni Sydneyvel és a férjével. Számomra egy ajándék volt ez a beszélgetés és megerősített abban, hogy megszülessen ez az írás. Bennem is voltak gondolatok, amiket nagyon jó volt megosztani velük, s nagyon jó volt őket hallgatni.
Hogy megértse a kedves olvasó, hogy milyen gondolataim voltak, és miért tartom fontosnak erről írni, ezért egy kicsit távolabbról kezdem.
Van egy vezér igém, ami számomra kulcs, hogy hogyan lehet öszetört állapotból eljutni a szabadság és az öröm állapotába....
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem".
Mondta Pál, de hogy lehet ezt a gyakorlatban látni? Mit csinál a kegyelem?
A világon nagyon sok a keresztény hitű sportoló van, viszont kevesen vállalják fel világszinten .
Ugyanakkor az eddigi kutatásaim során látom, hogy a sporttal viszont nagyon nehéz Istennek dicsőséget szerezni, de vannak kivételek, akik jó példák. Ezek közül a sportolók közül szemezgettem kicsit... Minél eredményesebb valaki, annál jobban jön a kísértés, hogy kit illet a dicsőség, engem, vagy Istent? Hol van a határ? Meddig bírja ezt az egó, hogy ne magának akarja a dicsőséget egy idő után? Nem véletlenül hívnak egy szindrómát Lucifer szindrómának, hiszen Lucifer, aki a világosság angyalaként Isten dicsőségének a hordozója volt, egy idő után elvakította őt ez a fény és önmagának kezdte el tulajdonította a dicsőséget. Sztár sportolóknál ez nagyon gyakori. Ezért keresem azokat, akik ezt meg tudják harcolni. Le tudják győzni önmaguk egóját. Ez nagyon nehéz. S számomra minden tiszteletet kiérdemel az aki ezt meg tudja harcolni magában. Azokat is megértem, akik esetleg ebben elesnek.
Személyes példámból: Gyerekkorom óta, amikor a beszédhibám nagyon erőteljes volt, akkor egyedül a sport tudott engem felemelni, mert oda nem kellett beszéd. Vallásos családba nőttem fel, de nem volt nagyon kapcsolatom Istennel. Isten viszont elkezdte felhasználni az életemben a sportot, mint eszközt. Ez nagyon fontos, hogy eszközt és nem célt. Így visszatekintve látom az életemben azokat a mérföldköveket, amikor Istenhez és az emberekhez a sporton keresztül tudtam kapcsolódni, ami segítette az önbizalmamat is.
Az első ilyen mérföldkő a Tűzszekerek című film volt, ahol az angol Eric Liddell a hite miatt, hogy meg kell szentelni a 7-ik napot, mint nyugalom napját, visszalépett mint legnagyobb esélyes az 1924-es Párizsi Olimpián a 100m-es síikfutástól, mert az előfutamokat vasárnap rendezték.
Nagyon szép történet és engem akkor közelebb vitt Istenhez is, de a sporthoz is. Szerintem nagyon sok fiatalnak motiváló volt ez a film. Minden olyan könnyűnek tűnt benne, de ha belegondoltunk abba, hogy milyen nehéz volt ez a döntés Eric-nek, hogy nevetség tárgyává teszi magát a "fura" döntésével a világ és a saját nemzete előtt is? Van egy mondat, ami nagyon tetszik, hogyha olyan dolgot akarsz látni, amit eddig nem láttál, akkor csinálj olyan dolgot, amit eddig nem tettél. Lépj túl a komfortzónádon. Eric ezt tette.
A második mérföldkő, amikor sportoltam, akkor a pót nagymamám, Mucu néni mindig azt mondta nekem, hogy Dávidom, csak egyre figyelj, hogy a sport ne legyen a bálványod. Ne a célod legyen, hanem eszközöd. Semmi ne előzze meg Istent az életedben. A beszédhibám miatt mégis sokáig bálvány és cél lett a sport és nagyon nehezen tudtam ezt magamban megváltoztatni. Az értékességem a sport eredményeimtől függött és nem attól, aki engem megalkotott. Mucu néni a 3 szoros Öttusa Olimpiai Bajnok Balczó Andrást hozta nekem mindig fel, hogy neki is eszköz maradt a sport, nem cél. Istennek adta a dicsőséget, soha nem magának. Balczó Andrással egyszer találkozhattam. Mint rajongó kértem tőle aláírást. Rám nézett, csak annyit mondott, hogy aláírhatom, de hidd el, hogy ez az aláírás nem fog sokat érni. Ő már tudta azt, amit én kerestem, hogy Isten van minden siker mögött, mindenben övé a dicsőség.
A harmadik mérföldkő a sportágam, a hármasugrás világcsúcstartója volt, Jonathan Edwards, aki a 2-ik angol atléta volt az angol sporttörténelemben, aki a hite miatt visszamondta a vasárnapi versenyeit. Sokáig számomra nagyon hasonlított Eric Liddellhez. Jonathan aztán kapott egy álmot, ahol Isten szólt hozzá, hogy a tehetséged tőlem van, mutasd meg mindenki számára. Ezért az álom után vasárnapokon is elindult. Érdekesség, hogy a pályafutása legnagyobb ugrásai vasárnap születtek. Számomra igazi példakép volt, a hite és a sportteljesítménye miatt is. Hiszem, hogy amikor el tudta engedni az elvárások terhét, amikor erős volt a hite Istenben, ez a felszabadulás is segítette őt a legnagyobb ugrásai elérésében. Máig ő tartja a világcsúcsot 18,29 méterrel és övé minden idők legnagyobb hátszeles ugrása 18,43m-rel. Mr. Nice guynak hívták, mert mindig mosolygott, boldog örömteli kisugárzása volt, ami hatással volt a környezetére is.
Egyszer aztán olvastam egy cikket róla, hogy miután befejezte a pályafutását sajnos Istent is elhagyta. Addig kellett neki Isten, amíg a pályán volt. Lehet ő sem vette észre, de egy idő után az identitás Istenről átvándorolt a sportra. A sport, ami eddig eszköz volt, cél lett. Mindig tisztelem őt, de ahogy az írásom elején írtam, a sporttal nagyon nehéz Istent dicsőíteni, mert nem mindenki képes megfutni ennek a lelki és a szellemi távját. Ez nagy teher is. Kell hozzá az a kegyelem megismerése, amiről Pál írt, amikor elengedjük az elvárásainkat, s merjük Istenre bízni a gyengeségeinket.
A negyedik mérföldkő a saját életem volt, ahol el kellett jutnom arra a döntésig, hogy a sport cél lesz továbbra is, vagy eszköz. Pedig nekem nem is ment olyan magas szinten, mégis a sportba kapaszkodtam és takargatni próbáltam a beszédhibámat vele, a helyett, hogy Istennel megharcoljam. Döntenem kellett, hogy összetörök úgy, hogy a szívem kemény marad és elengedem Istent és a magam útján járok tovább, vagy Isten szerint török össze úgy, hogy felvállalom a gyengeségeimet és odaadom neki azért, hogy megismerjem a kegyelmét. Végül nem a könnyebbik utat választottam, hanem a jó utat, ahol el kezdtem megharcolni Istennel a beszédhibámat és a sportot eszközzé engedtem az életemben, s már nem vált bálvánnyá. Már nem embereknek akartam tetszeni a teljesítményemmel, hanem Istennek, hogy megharcolom vele a beszédemet.
Ez egy másfajta szívet, látást, és érettséget adott. Jobban megértettem Eric Liddellt, Mucu nénit, Balczó Andrást, de Jonathan Edwardsot is.
A sportot továbbra is szeretem és továbbra is figyelem az élsportolókat. Ezért is figyeltem fel Sydney McLaughlin korábban említett videójára. Nincs olyan interjúja, ahol nem említené meg Istent. 2021-ben a Tókiói Olimpián megkoronázta a pályafutását 2 Olimpai arannyal és 400 m gáton 51,46s világcsúcsot futott. A 4x400m váltó aranya pont a 22-ik születésnapjára esett. Gyakorlatilag mindent elért, amit egy sportoló elérhet. Mégis ebben a videójában megosztja a belső vívódásait azzal, hogy annyira szeretne jó keresztény lenni és jó példa lenni az embereknek, de elmondása szerint amikor a csúcsra került, mégsem azokat a reakciókat kapta a szurkolóktól, vagy a közeli hozzátartozóitól, amire gondolt, vagy amit szeretett volna.
Videó linkje: https://youtu.be/XSp974sY8b8
Ahogy mondta, hogy az emberek nem értik azt a küldetést, ami az ő szívében van, hogy Istent szeretné hírdetni, hogy övé a dicsőség, mégis be kellett ismernie, hogy ott a test, ott van ő, akinek ugyancsak jól esne pár bátorító szó. Elkezdték például támadni a bőrszínét, hogy az világosabb.
Olyan dolgokkal támadták, amik az ereje felett voltak, amiket elmondása szerint nem tudott irányítani. Csak annyit kért, hogy legalább az eredményei miatt szeretne kapni több tiszteletet. Közben azt is tudja, hogy nem őt utasítják el, hanem a benne lévő Krisztust. Érezhető volt a küzdelem benne, hogy nem érti, hogy mi történik vele és miért. Nem érti a világot, s annyira igaz, amit mondott, hogy a világ elfogadja a tudatlanságot és nem akar jobban a mélységbe nézni.
Ez az őszinte vívódás nagyon megfogott engem, hogy hogyan kezelje a sikert és a támadásokat. Istennek akarja a dicsőséget adni, de mégis jól esne neki, ha ez emberek is elfogadnák, s nem bántanák. Istennek akarunk tetszeni, vagy embereknek? Ahogy mondta, ez egy hitbeli próba számára és tudja, hogy ez egy olyan teher, amely alatt növekedni fog, de most nehéz benne lenni. Jó volt olvasni a kommenteket, hogy ne foglalkozzon azokkal az emberekkel, akik támadják, hanem figyeljen Istenre, ahogy ő látja. Annyira meg akartam dicsérni, hogy milyen jó példa még ezzel a videóval és hogy ne törje meg a hitét és a lendületét ezek a támadások. Érezhető volt, hogy ez a nyílt felvállalása a gyengeségeinek áttörést fog hozni benne is. Érezhető volt, hogy ez az összetöretés nem kemény szívet fog eredményezni, hanem olyan szívet, aki Isten mellett még inkább meg fog erősödni.
Bennem is megfordultak gondolatok, hogy írok egy pár bátorító sort, de milliós követői tábora van. Esélytelennek láttam, hogy elolvasná az enyémet, ezért nem is írtam semmit. Láttam megosztásokat, ahol a férjével együtt is felvállalják a hitüket. Gondoltam, hogy milyen jó lenne valahogy velük egyet beszélgetni. Akkor még nem gondoltam, hogy személyesen is fogok tudni vele és a férjével találkozni idén a Gyulai Memorial versenyen.
Azt sem tudtam, hogy eljön. De amikor láttam, hogy fog versenyezni, akkor imádkoztam, hogyha Isten azt akarja, hogy beszélgessek vele, akkor nyisson egy ajtót. Önkénteskedtem és a futófolyosón láttam, ahogy melegített, de nem akartam zavarni. Nem láttam túl sok esélyét, hogy szóba álljak vele, hiszen nagyon sokan akartak vele találkozni, selfit csinálni. Azt tudtam, hogy hozzá nem rajongóként szeretnék oda menni, mint ahogy menetem Balczó Andráshoz. Nem aláírást szeretnék tőle, hanem átadni azokat a gondolatokat, amik bennem voltak. Végül meglepetésemre megláttam a férjét fel alá sétálni egyedül és nagyon mozgott a szája, de tudtam, hogy nem csak magában beszél, hanem imádkozik. Azt éreztem, hogy oda kell hozzá mennem, így oda menetem. A férjének el tudtam mondani, ami a szívemben volt, hogy annyira jó, hogy Sydney bizonyságot tesz Istenről. S nem csak a fizikai síkon jönnek ki az ajándékai, tehetsége, amit Istentől kapott, hanem ezekkel a videókkal is és látszik, hogy amikor a melegítésekor összpontosít,annak ereje van, ami Istentől jön. Megköszöntem neki, hogy mindketten kitartanak Isten mellett. Nagy mosollyal azt mondta, hogy ez most pont a legjobbkor mondtam,s ez neki többet jelent, mint az egész verseny. :) Mondtam neki, hogy ugye imádkoztál az előbb.Visszakérdezett, hogy ezt honnan tudod? Mondtam, hogy láttam :) Ezt már felismerem. Felnevetett és így még oldottabbá, barátibbá vált a beszélgetés. Még egy 5 percet beszélgettünk. Közben mondtam, hogyha megengedi csinálhatok velük egy közös képet? Mondta, hogy mindenképp, s szólni fog külön Sydney-nek. Így Sydneyvel is találkoztam, s gyorsan ugyanezt elmondtam neki, amit a férjének, ő is nagyon megörült, s annyit mondott, hogy dicsőség Istennek.
Akkor tudatosult bennem, hogy Gyulai Memoriálon és az előtte lévő Világbajnokságon, ahol 50,68 másodpercre vitte le a világcsúcsot, már egy felszabadult Sydney versenyzett, aki megharcolta azt a hit próbáját, amit megosztott a videójában. Érezhető volt, hogy felszabadult abban a kegyelemben, ami Pált is tovább vitte a mehézségeken. Erre bennem is csak annyi van, hogy dicsőség Istennek. Természetesen a Gyulai Memorial versenye a 23-ik születésnapjára esett, így még különleges nap volt ez nekik.
Nekem meg egy ajándék volt, hogy beleláthattam a világ szemében sztár atlétanő emberi vívódásaiba és aztán a férjével és vele is tudtam beszélgetni és láthattam, amit mindig is kutattam, hogy mi a kulcsa annak, hogy egy keresztény sportoló felszabadult lesz. Ez a kulcs, hogy a hit próbáján végig kell menni, hogy ne az embereknek akarjunk tetszeni, hanem Istennek és a kegyelemben való megnyugvás erőt fog adni. A kegyelemig el kell jutni, ez a hit próbája, amikor elengedünk elvárásokat és már nem akarjuk irányítani az eseményeket, ahogy Sydney sem tudta irányítani a bőrszínét, így megpihent Isten kegyelmében, szeretetében.
Ezért szól az a harc és a győzelem mindannyiunkról is, mert bele tudjuk helyezni a hétköznapi életünkbe. Ez volt titka Eric Liddelnek, hogy tudta, hogy ki Ő Istenben, ezért nem csak a pályán, hanem az életben is meg tudta futni a pályáját. Remélem Edwardsnak is sikerülni fog visszatalálnia Istenhez. De nem ítélem őt el. Ez az ő hit próbája, ahogy nekünk is megvan a sajátunk.
A cél, hogy az utunk végén ezt az igét el tudjuk mondani:
"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon."
2 Timóteus 4:7-8.






.jpg)





.jpg)















.jpg)





