Gondolatok a dadogásról
Az évek során már többen kérdezték meg tőlem, hogy hogyan szűnt
meg a dadogásom. A kérdezők között voltak szülők,
barátok,dadogással küszködő gyerekek és felnőttek.
Nem vagyok orvos,
logopédus, vagy pszichológus, de mégis úgy érzem, hogy mivel a saját bőrömön tapasztaltam meg a dadogás
nehézségeit és azt is, hogy milyen ebből helyreállni, ezért írok néhány sort ebben a témában.
Először is, mi a dadogás?
A dadogás a
beszédzavarok egyik leggyakrabban jelentkező formája.
Fizikai jellemzői:
Egyes hangok, szótagok, szavak akaratlan ismételgetése, hangok elnyújtott ejtése, illetve a beszéd folyamatosságának váratlan megszakadása.
Mikor nem dadog egy
dadogó ember?
Éneklés, versmondás, suttogás, mondatok ismétlése közben, valamint
olyan helyzetekben, amikor állathoz, gyerekhez beszél az illető.
Előfordul a dadogás a felnőttkorban?
A dadogás az esetek 90%-ában 6 éves kor alatt kezdődik el.
Elenyészően ritka azoknak az eseteknek a száma, amikor felnőttkorban jelenik
meg először a beszédzavar.
Számos kérdés áll fenn a dadogással kapcsolatosan.
Egyes elméletek szerint a dadogás visszavezethető egy traumás
élményhez, ami érhetett bennünket kiskorunkban.
Nem emlékszem olyan traumára az életemben, amely
kiválthatta a dadogást. De eddig én is ezzel próbáltam magyarázni, hogy biztos
történt valami, csak a tudatalattim elzárja ezt az élményt. Elő kell
csalogatni, rendezni kell a dolgokat, aztán rendben is lenne a beszédem. Ez
azonban nem így megy. Rengeteg külső inger éri a dadogót. A beszéd a lételemünk és a legfontosabb eszköz, hogy tudjunk egymáshoz kapcsolódni.
Több tanulmány és kutatás megcáfolja ezt az állítást, hogy egy
hirtelen érzelmi stressz, vagy trauma váltja ki a dadogást. A stressz, vagy
trauma legfeljebb felerősíti, aktivizálja.
Egy ilyen tanulmányra
bukkantam a nyáron, Dr. Gunars Neiders cikkére, amelyre ténylegesen azt tudom
mondani, hogy ennek van értelme.
Dr. Gunars Neiders egy könyvet írt erről, a „Dadogásból a folyékony beszédbe” címmel.
Ebben a könyvben arról ír, hogy
már az anyaméhben is és a megszületéskor is ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy a dadogás
kialakuljon a beszédünkben. A környezetünk is hatással van, valamint a dadogás miatt kialakult
helytelen gondolkodásunk és az abból kialakult szokásunk is a dadogásunkra.
Úgy gondolom, hogy a dadogás
legyőzése egy folyamat és nem egyik napról a másikra történik.
Nagyon fontos, hogy az esetleges külső ingereket, amelyek fokozhatnák a dadogásunkat le tudjuk csökkenteni, akár helyes légzéssel, de írhatnék a sportról is, vagy más olyan dologról, amelyek megnyugtatnak minket, de a legfontosabb, hogy megértsük, hogy mi zajlik bennünk.
Nagyon fontos, hogy az esetleges külső ingereket, amelyek fokozhatnák a dadogásunkat le tudjuk csökkenteni, akár helyes légzéssel, de írhatnék a sportról is, vagy más olyan dologról, amelyek megnyugtatnak minket, de a legfontosabb, hogy megértsük, hogy mi zajlik bennünk.
Olvastam egy elgondolkodtató idézetet:
„Mielőtt
az igazság szabaddá tenne téged, fel kell ismerned azokat a hazugságokat az
életedben, amelyek foglyul ejtenek téged.”
Ez igaz a dadogásunkra is.
A következő írás Dr. Gunars Neiders
cikke, amelyet lefordítottam.
Egy utat
szeretnék mutatni azok számára, akik maguk dadognak, vagy ismernek olyat, akik
dadognak és szeretnének segíteni rajtuk. Ez nem a teljes könyv, ez csak egy kis
része a könyvnek. Érdemes beszerezni és elolvasni. A cikkemmel a dadogás témakörének csak egy kis részletét szeretném bemutatni , amely a fordításból is látható, hogy igen összetett.
Dr. Gunars Neiders
A dadogás
kiváltó okai:
A pszichológia
területén szerzett doktori disszertációmból
A dadogás kiváltó okait tanulmányoztam, miközben a doktori
fokozatomat szereztem a pszichológia területén. Először a doktori
disszertációmban írtam erről.
A következő mondatot a „Dadogásból a folyékony beszédbe” című könyvemből idézem:
„kezeld
az érzelmeidet és élj teljesebben”
Előfordulhat, hogy azok az emberek, akik dadognak, azok egy
másik gént örököltek – olyat, amely késlelteti a beszéd kialakulását.
Kutatások azt mutatják, hogy a dadogás késleltetett
kialakulása sokkal gyakoribb azoknál, akik dadognak. Általánosságban
elmondható, hogy a lányok hamarabb tanulnak meg beszélni, mint a fiúk.
A beszédkészség korai elsajátítása magyarázza, hogy miért van
kevesebb dadogó lány, mint fiú.
Mialatt az anyaméhben fejlődünk, a génjeink
közül vannak, amelyek gyengébben, vannak, amelyek erősebben fejlődnek. Vannak
amelyek klasztereket képeznek és vannak amelyek nem dolgoznak össze a többi
génnel.
Vannak olyan gének, amelyeket erősíti és vannak olyan gének,
amelyekre nincsenek hatással az anya életmódja. Például a helytelen táplálkozás...ez mind szerepet
játszhat az agyunk születés előtti fejlődési szakaszában. Az anyukád életmódja
messze van attól, hogy egyedi meghatározója legyen annak, hogy te dadogni
fogsz, vagy nem, de bizonyos esetben szerepet játszik.
A genetikai felépítésünk, csakúgy mint a szülési folyamatkor
fellépő veszélyek hozzájárulhatnak az agykárosodáshoz, amelyek dadogáshoz vezetnek.
Ezek közé a veszélyek közé tartozik a koraszülés és a köldökzsinórba való
belegabalyodás okozta oxigénhiányos állapot. Szóval, mielőtt 24 órásak lennénk,
már ki vagyunk téve a dadogás kialakulásának.
Második szakasz: Korai évek
Mint bármilyen képesség, a beszéd megtanulása is egy
természetes folyamat, mégis időt vesz igénybe, hogy teljesen kialakuljon. Az út
során sokszor fogunk hibázni és meg fogunk akadni a szavaink kiejtésén. Ha a
szüleink az aggodalmukat fejezik ki, hogyha a beszédünkben hibázunk, akkor
gyorsan megtanuljuk, hogy a beszéd veszélyes és ébernek kell lennünk, hogy
biztosak legyünk abban, hogy a beszédünk
szakszerű legyen. A beszéd hirtelen komollyá – halálosan komollyá válik.
Az válik a legfontosabbá a világon, hogy elbukunk e, vagy
sikeresek vagyunk e a folyékony beszédben.
Mint mindenki mást ezen a bolygón, a szüleinket is befolyásolják
az elődeik gondolkodással kapcsolatos génjei, hogy azt szeretnék, hogy a
gyermekük folyékonyan beszéljen. Sajnos nagyon sok szülő vádolja magát a
gyermeke dadogása miatt. Ami még ennél is rosszabb, hogyha magát a gyermeket
kezdik el hibáztatni.
Az elődeik gondolkodási szokásai erre a következtetésre vezetik
őket:
„A gyermekemnek képesnek kell
lennie arra, hogy folyékonyan beszéljen.”
Egyes szülők túl érzékennyé válnak a gyermekeik beszédhibáira
és jobban is ismerik őket, mint más felnőttek. Ők olyan megakadásokat is
észlelnek a gyermekeiknél, amit más szülők figyelmen kívül hagynának a
sajátjaiknál.
Még egyszer, ez nem azt jelenti, hogy a szüleid okozzák a
dadogásodat, de okozhatják és gyakran befolyásolják azt, hogy hogyan gondolkodj
és érezz a dadogásról és önmagadról.
Ahogy többször is megjegyeztük, a gondolatok és az érzések
szerves részét képezik a dadogás teljes élményének. A szülők célzásainak
felvétele, valamint a beszédnehézségünk tudatos fejlesztése elvezet minket
önmagunk megbélyegzéséhez: „Egy dadogó
vagyok”. A beszéd, ahelyett, hogy a
részünkké válna, elkezdi meghatározni azt akik vagyunk.
Nagyjából ennél a pontnál aktivizálódik a genetikai
örökségünk. Elvárásokat állítunk fel magunk elé: „Nem kellene dadognom,
teljesen kontrollálnom kell a beszédemet!” – s mivel kevéssé toleráljuk a frusztrációnkat,
ezért arra a megállapításra jutunk, hogy „ezt nem tudom megcsinálni”. Ezek a
gondolatok fokozzák a szorongást, ami viszont növeli a beszédhibát.
Ha körülnézünk, akkor azt vesszük észre, hogy a társaink nem osztoznak velünk a nehéz
beszédünkben. Egyre inkább úgy növünk
föl, hogy a szüleink elvárásainak feleljünk meg, akiknek gondot okoz a
beszédünk és elvárják, hogy megismételjük, hogy így változás történjen.
„ Olyan normálisan kellene beszélnem, mint ahogy
a barátaim.”
Mivel nem beszélünk úgy, ahogy a barátaink, elkezdjük hibásnak
látni önmagunkat és hogy csalódások vagyunk a szüleink számára.
Az önbecsülésünk el kezd lezuhanni és tévesen arra kezdünk el
következtetni, hogy mi kisebbrendű, értéktelen emberi lények vagyunk.
Hogy elrejtsük a szégyenünket, megtanuljuk elkerülni az embereket. Ha nem tudjuk elkerülni az embereket, akkor elkerüljük azokat a szavakat, amelyek a legvilágosabban bemutatják az „kisebbrendűségünket”.
A félelem késztet minket arra, hogy több figyelmet szenteljünk
arra, hogy jobban fókuszáljunk a beszédünkre és ez paradox módon még inkább
előhozza a dadogást.
Harmadik szakasz: A szokások
Az elménkben összefüggéseket alkotunk a beszédről, a veszélyről
és a szorongásról. Nem tudunk úgy gondolni a beszédre, hogy ne gondolnánk a
veszélyre. Mivel a beszéd és a veszély együtt jár, ezért nem tudunk félelem nélkül beszélni.
Ezért számunkra a félelem és a beszéd együtt dadogást eredményez.
Idővel rájövünk arra, hogy jobban megy a folyékony beszéd
akkor, ha erőfeszítéseket teszünk és igazán küzdünk azért, hogy a szavak
kijöjjenek belőlünk.
Egy külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy mi harcolunk a
testünkkel azért, hogy kijöjjenek belőlünk a szavak. Mivel ezek a erőfeszítések
és küzdelmek gördülékenyebb beszéddel jutalmaznak bennünket, ezért a küzdelem a szokásunkká
válik. Végül erőfeszítés és küzdelem
nélkül nem fogunk tudni beszélni. A küzdelmes beszédünk tovább fogja erősíteni
az ősi gondolkodási szokásunkat.
„Nem
bírom ki, hogy be vagyok ragadva, ezért addig kell küzdenem, amíg ki nem tudom magamból
kényszeríteni a szót.”
Alkalmanként azt vesszük észre, ha beragadunk, akkor néha
hunyorgunk, rángatjuk a fejünket, vagy csettintgetjük az ujjainkat…stb. Ezért,
amikor folyékonyan beszélünk, akkor babonásan elkezdünk hunyorogni, rázzuk a
fejünket és ezzel újabb szokásokat alakítunk ki: hunyorgás, rázás, ujjcsettintés, amíg nem tudunk már ezek nélkül a testi mozdulatok nélkül
beszélni.
Amikor valakivel beszélünk, akkor a félelem és a szégyen
erősebb lesz, különösen akkor, ha azt feltételezzük, hogy ők lenéznek bennünket
azok miatt a „furcsa” dolgok miatt,
amiket teszünk, amikor beszélünk.
Más emberek körében kényelmetlenül érezzük magunkat és az ősi
génjeink a következőket mondják nekünk:
„Nem bírom elviselni ezt a kényelmetlenséget, el kell kerülnöm a beszélgetéseket az emberek felé.”
„Nem bírom elviselni ezt a kényelmetlenséget, el kell kerülnöm a beszélgetéseket az emberek felé.”
Tehát amennyire az lehetséges, másokat elkerülünk és egy mély
„megkönnyebbülést” érzünk.
Sajnos azt látjuk, hogy ez a „megkönnyebbülés” egy jutalma annak, hogy másokat elkerülünk. S
mivel szeretjük a jutalmat, ezért az önmagunk társadalmi elszigetelése is egy
másik szokássá válik.
A könyv nem csak belemegy mélyebben a téma részleteibe, de
segítséget nyújt abban, hogy mit tehetsz azért, hogy a dadogásod helyreálljon.
A cikket átolvasva
eszembe jutott, hogy nekem nem sikerült elszigetelődnöm az emberektől. Nem is szerettem volna. A cikkben is benne van, hogy egy dadogónak nem
az az álma, hogy nagy tömeg előtt beszéljen. Nekem sem ez volt az álmom, de tudom, hogy nem véletlen, hogy oda kerültem, ahol most vagyok.
Mivel testnevelő
tanár vagyok és személyi edző, ezért minden nap meg kellett és kell harcolnom
ezt a harcot, hogy legyőzzem a félelmeimet és önmagamat és ki merjek állni az emberek
elé.
Ahogy elkezdtem felismerni a hazugságokat az életemben, a gondolkodásomban
és ezekkel le tudtam számolni, így az
önmagamról elfogadott igazság, hogy ki vagyok, miért vagyok értékes, ez az
ismeret és a hitem elkezdte feloldani a nyelvemet!
Ez azonban egy folyamat
és kemény munka.
Bátorítani szeretnélek, ha olvasod ezt az írást és ugyanebben
a cipőben jársz, hogy soha se add fel a harcot, mert le tudod győzni a dadogást
az életedben.
„Úgy győzhetjük le a félelmeinket,
ha szembenézünk velük.”
Felhasznált irodalom: