Miért ez nem csak az ő harca, hanem valahol mindannyiunké is?
Hogyan sikerült ezeken Sydney-nek túllendülnie?
A cím és a kérdések onnan jöttek a szívembe, hogy miután Sydney Mclaughlin 400m gáton és 4x400 m-en is Olimpiai bajnok lett, pár hónappal utána posztolt egy kb. 10 perces videót, ahol könnyek között beszél a harcaival, önmagával, a hitével, a sikereivel, a világgal és az elutasításokkal, amikkel szembe kellett néznie.
Amikor néztem a videót, nagyon megfogott azaz őszinteség, ahogy beszélt és felvállalta a gyengeségeit, ami nagyon ritka. Átéreztem a harcait, hiszen, amiket megfogalmaz, azok mindannyiunkra érvényesek és engem régóta foglalkoztatnak ezek a kérdések.
Nem terveztem erről írni. De nem rég a Gyulai Memorial atlétikai versenyen lehetőségem adódott kicsit beszélgetni Sydneyvel és a férjével. Számomra egy ajándék volt ez a beszélgetés és megerősített abban, hogy megszülessen ez az írás. Bennem is voltak gondolatok, amiket nagyon jó volt megosztani velük, s nagyon jó volt őket hallgatni.
Hogy megértse a kedves olvasó, hogy milyen gondolataim voltak, és miért tartom fontosnak erről írni, ezért egy kicsit távolabbról kezdem.
Van egy vezér igém, ami számomra kulcs, hogy hogyan lehet öszetört állapotból eljutni a szabadság és az öröm állapotába....
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem".
Mondta Pál, de hogy lehet ezt a gyakorlatban látni? Mit csinál a kegyelem?
A világon nagyon sok a keresztény hitű sportoló van, viszont kevesen vállalják fel világszinten .
Ugyanakkor az eddigi kutatásaim során látom, hogy a sporttal viszont nagyon nehéz Istennek dicsőséget szerezni, de vannak kivételek, akik jó példák. Ezek közül a sportolók közül szemezgettem kicsit... Minél eredményesebb valaki, annál jobban jön a kísértés, hogy kit illet a dicsőség, engem, vagy Istent? Hol van a határ? Meddig bírja ezt az egó, hogy ne magának akarja a dicsőséget egy idő után? Nem véletlenül hívnak egy szindrómát Lucifer szindrómának, hiszen Lucifer, aki a világosság angyalaként Isten dicsőségének a hordozója volt, egy idő után elvakította őt ez a fény és önmagának kezdte el tulajdonította a dicsőséget. Sztár sportolóknál ez nagyon gyakori. Ezért keresem azokat, akik ezt meg tudják harcolni. Le tudják győzni önmaguk egóját. Ez nagyon nehéz. S számomra minden tiszteletet kiérdemel az aki ezt meg tudja harcolni magában. Azokat is megértem, akik esetleg ebben elesnek.
Személyes példámból: Gyerekkorom óta, amikor a beszédhibám nagyon erőteljes volt, akkor egyedül a sport tudott engem felemelni, mert oda nem kellett beszéd. Vallásos családba nőttem fel, de nem volt nagyon kapcsolatom Istennel. Isten viszont elkezdte felhasználni az életemben a sportot, mint eszközt. Ez nagyon fontos, hogy eszközt és nem célt. Így visszatekintve látom az életemben azokat a mérföldköveket, amikor Istenhez és az emberekhez a sporton keresztül tudtam kapcsolódni, ami segítette az önbizalmamat is.
Az első ilyen mérföldkő a Tűzszekerek című film volt, ahol az angol Eric Liddell a hite miatt, hogy meg kell szentelni a 7-ik napot, mint nyugalom napját, visszalépett mint legnagyobb esélyes az 1924-es Párizsi Olimpián a 100m-es síikfutástól, mert az előfutamokat vasárnap rendezték.
Nagyon szép történet és engem akkor közelebb vitt Istenhez is, de a sporthoz is. Szerintem nagyon sok fiatalnak motiváló volt ez a film. Minden olyan könnyűnek tűnt benne, de ha belegondoltunk abba, hogy milyen nehéz volt ez a döntés Eric-nek, hogy nevetség tárgyává teszi magát a "fura" döntésével a világ és a saját nemzete előtt is? Van egy mondat, ami nagyon tetszik, hogyha olyan dolgot akarsz látni, amit eddig nem láttál, akkor csinálj olyan dolgot, amit eddig nem tettél. Lépj túl a komfortzónádon. Eric ezt tette.
A második mérföldkő, amikor sportoltam, akkor a pót nagymamám, Mucu néni mindig azt mondta nekem, hogy Dávidom, csak egyre figyelj, hogy a sport ne legyen a bálványod. Ne a célod legyen, hanem eszközöd. Semmi ne előzze meg Istent az életedben. A beszédhibám miatt mégis sokáig bálvány és cél lett a sport és nagyon nehezen tudtam ezt magamban megváltoztatni. Az értékességem a sport eredményeimtől függött és nem attól, aki engem megalkotott. Mucu néni a 3 szoros Öttusa Olimpiai Bajnok Balczó Andrást hozta nekem mindig fel, hogy neki is eszköz maradt a sport, nem cél. Istennek adta a dicsőséget, soha nem magának. Balczó Andrással egyszer találkozhattam. Mint rajongó kértem tőle aláírást. Rám nézett, csak annyit mondott, hogy aláírhatom, de hidd el, hogy ez az aláírás nem fog sokat érni. Ő már tudta azt, amit én kerestem, hogy Isten van minden siker mögött, mindenben övé a dicsőség.
A harmadik mérföldkő a sportágam, a hármasugrás világcsúcstartója volt, Jonathan Edwards, aki a 2-ik angol atléta volt az angol sporttörténelemben, aki a hite miatt visszamondta a vasárnapi versenyeit. Sokáig számomra nagyon hasonlított Eric Liddellhez. Jonathan aztán kapott egy álmot, ahol Isten szólt hozzá, hogy a tehetséged tőlem van, mutasd meg mindenki számára. Ezért az álom után vasárnapokon is elindult. Érdekesség, hogy a pályafutása legnagyobb ugrásai vasárnap születtek. Számomra igazi példakép volt, a hite és a sportteljesítménye miatt is. Hiszem, hogy amikor el tudta engedni az elvárások terhét, amikor erős volt a hite Istenben, ez a felszabadulás is segítette őt a legnagyobb ugrásai elérésében. Máig ő tartja a világcsúcsot 18,29 méterrel és övé minden idők legnagyobb hátszeles ugrása 18,43m-rel. Mr. Nice guynak hívták, mert mindig mosolygott, boldog örömteli kisugárzása volt, ami hatással volt a környezetére is.
.jpg)
Egyszer aztán olvastam egy cikket róla, hogy miután befejezte a pályafutását sajnos Istent is elhagyta. Addig kellett neki Isten, amíg a pályán volt. Lehet ő sem vette észre, de egy idő után az identitás Istenről átvándorolt a sportra. A sport, ami eddig eszköz volt, cél lett. Mindig tisztelem őt, de ahogy az írásom elején írtam, a sporttal nagyon nehéz Istent dicsőíteni, mert nem mindenki képes megfutni ennek a lelki és a szellemi távját. Ez nagy teher is. Kell hozzá az a kegyelem megismerése, amiről Pál írt, amikor elengedjük az elvárásainkat, s merjük Istenre bízni a gyengeségeinket.
A negyedik mérföldkő a saját életem volt, ahol el kellett jutnom arra a döntésig, hogy a sport cél lesz továbbra is, vagy eszköz. Pedig nekem nem is ment olyan magas szinten, mégis a sportba kapaszkodtam és takargatni próbáltam a beszédhibámat vele, a helyett, hogy Istennel megharcoljam. Döntenem kellett, hogy összetörök úgy, hogy a szívem kemény marad és elengedem Istent és a magam útján járok tovább, vagy Isten szerint török össze úgy, hogy felvállalom a gyengeségeimet és odaadom neki azért, hogy megismerjem a kegyelmét. Végül nem a könnyebbik utat választottam, hanem a jó utat, ahol el kezdtem megharcolni Istennel a beszédhibámat és a sportot eszközzé engedtem az életemben, s már nem vált bálvánnyá. Már nem embereknek akartam tetszeni a teljesítményemmel, hanem Istennek, hogy megharcolom vele a beszédemet.
Ez egy másfajta szívet, látást, és érettséget adott. Jobban megértettem Eric Liddellt, Mucu nénit, Balczó Andrást, de Jonathan Edwardsot is.
A sportot továbbra is szeretem és továbbra is figyelem az élsportolókat. Ezért is figyeltem fel Sydney McLaughlin korábban említett videójára. Nincs olyan interjúja, ahol nem említené meg Istent. 2021-ben a Tókiói Olimpián megkoronázta a pályafutását 2 Olimpai arannyal és 400 m gáton 51,46s világcsúcsot futott. A 4x400m váltó aranya pont a 22-ik születésnapjára esett. Gyakorlatilag mindent elért, amit egy sportoló elérhet. Mégis ebben a videójában megosztja a belső vívódásait azzal, hogy annyira szeretne jó keresztény lenni és jó példa lenni az embereknek, de elmondása szerint amikor a csúcsra került, mégsem azokat a reakciókat kapta a szurkolóktól, vagy a közeli hozzátartozóitól, amire gondolt, vagy amit szeretett volna.
Videó linkje: https://youtu.be/XSp974sY8b8
Ahogy mondta, hogy az emberek nem értik azt a küldetést, ami az ő szívében van, hogy Istent szeretné hírdetni, hogy övé a dicsőség, mégis be kellett ismernie, hogy ott a test, ott van ő, akinek ugyancsak jól esne pár bátorító szó. Elkezdték például támadni a bőrszínét, hogy az világosabb.
Olyan dolgokkal támadták, amik az ereje felett voltak, amiket elmondása szerint nem tudott irányítani. Csak annyit kért, hogy legalább az eredményei miatt szeretne kapni több tiszteletet. Közben azt is tudja, hogy nem őt utasítják el, hanem a benne lévő Krisztust. Érezhető volt a küzdelem benne, hogy nem érti, hogy mi történik vele és miért. Nem érti a világot, s annyira igaz, amit mondott, hogy a világ elfogadja a tudatlanságot és nem akar jobban a mélységbe nézni.
Ez az őszinte vívódás nagyon megfogott engem, hogy hogyan kezelje a sikert és a támadásokat. Istennek akarja a dicsőséget adni, de mégis jól esne neki, ha ez emberek is elfogadnák, s nem bántanák. Istennek akarunk tetszeni, vagy embereknek? Ahogy mondta, ez egy hitbeli próba számára és tudja, hogy ez egy olyan teher, amely alatt növekedni fog, de most nehéz benne lenni. Jó volt olvasni a kommenteket, hogy ne foglalkozzon azokkal az emberekkel, akik támadják, hanem figyeljen Istenre, ahogy ő látja. Annyira meg akartam dicsérni, hogy milyen jó példa még ezzel a videóval és hogy ne törje meg a hitét és a lendületét ezek a támadások. Érezhető volt, hogy ez a nyílt felvállalása a gyengeségeinek áttörést fog hozni benne is. Érezhető volt, hogy ez az összetöretés nem kemény szívet fog eredményezni, hanem olyan szívet, aki Isten mellett még inkább meg fog erősödni.
Bennem is megfordultak gondolatok, hogy írok egy pár bátorító sort, de milliós követői tábora van. Esélytelennek láttam, hogy elolvasná az enyémet, ezért nem is írtam semmit. Láttam megosztásokat, ahol a férjével együtt is felvállalják a hitüket. Gondoltam, hogy milyen jó lenne valahogy velük egyet beszélgetni. Akkor még nem gondoltam, hogy személyesen is fogok tudni vele és a férjével találkozni idén a Gyulai Memorial versenyen.
Azt sem tudtam, hogy eljön. De amikor láttam, hogy fog versenyezni, akkor imádkoztam, hogyha Isten azt akarja, hogy beszélgessek vele, akkor nyisson egy ajtót. Önkénteskedtem és a futófolyosón láttam, ahogy melegített, de nem akartam zavarni. Nem láttam túl sok esélyét, hogy szóba álljak vele, hiszen nagyon sokan akartak vele találkozni, selfit csinálni. Azt tudtam, hogy hozzá nem rajongóként szeretnék oda menni, mint ahogy menetem Balczó Andráshoz. Nem aláírást szeretnék tőle, hanem átadni azokat a gondolatokat, amik bennem voltak. Végül meglepetésemre megláttam a férjét fel alá sétálni egyedül és nagyon mozgott a szája, de tudtam, hogy nem csak magában beszél, hanem imádkozik. Azt éreztem, hogy oda kell hozzá mennem, így oda menetem. A férjének el tudtam mondani, ami a szívemben volt, hogy annyira jó, hogy Sydney bizonyságot tesz Istenről. S nem csak a fizikai síkon jönnek ki az ajándékai, tehetsége, amit Istentől kapott, hanem ezekkel a videókkal is és látszik, hogy amikor a melegítésekor összpontosít,annak ereje van, ami Istentől jön. Megköszöntem neki, hogy mindketten kitartanak Isten mellett. Nagy mosollyal azt mondta, hogy ez most pont a legjobbkor mondtam,s ez neki többet jelent, mint az egész verseny. :) Mondtam neki, hogy ugye imádkoztál az előbb.Visszakérdezett, hogy ezt honnan tudod? Mondtam, hogy láttam :) Ezt már felismerem. Felnevetett és így még oldottabbá, barátibbá vált a beszélgetés. Még egy 5 percet beszélgettünk. Közben mondtam, hogyha megengedi csinálhatok velük egy közös képet? Mondta, hogy mindenképp, s szólni fog külön Sydney-nek. Így Sydneyvel is találkoztam, s gyorsan ugyanezt elmondtam neki, amit a férjének, ő is nagyon megörült, s annyit mondott, hogy dicsőség Istennek.
Akkor tudatosult bennem, hogy Gyulai Memoriálon és az előtte lévő Világbajnokságon, ahol 50,68 másodpercre vitte le a világcsúcsot, már egy felszabadult Sydney versenyzett, aki megharcolta azt a hit próbáját, amit megosztott a videójában. Érezhető volt, hogy felszabadult abban a kegyelemben, ami Pált is tovább vitte a mehézségeken. Erre bennem is csak annyi van, hogy dicsőség Istennek. Természetesen a Gyulai Memorial versenye a 23-ik születésnapjára esett, így még különleges nap volt ez nekik.
Nekem meg egy ajándék volt, hogy beleláthattam a világ szemében sztár atlétanő emberi vívódásaiba és aztán a férjével és vele is tudtam beszélgetni és láthattam, amit mindig is kutattam, hogy mi a kulcsa annak, hogy egy keresztény sportoló felszabadult lesz. Ez a kulcs, hogy a hit próbáján végig kell menni, hogy ne az embereknek akarjunk tetszeni, hanem Istennek és a kegyelemben való megnyugvás erőt fog adni. A kegyelemig el kell jutni, ez a hit próbája, amikor elengedünk elvárásokat és már nem akarjuk irányítani az eseményeket, ahogy Sydney sem tudta irányítani a bőrszínét, így megpihent Isten kegyelmében, szeretetében.
Ezért szól az a harc és a győzelem mindannyiunkról is, mert bele tudjuk helyezni a hétköznapi életünkbe. Ez volt titka Eric Liddelnek, hogy tudta, hogy ki Ő Istenben, ezért nem csak a pályán, hanem az életben is meg tudta futni a pályáját. Remélem Edwardsnak is sikerülni fog visszatalálnia Istenhez. De nem ítélem őt el. Ez az ő hit próbája, ahogy nekünk is megvan a sajátunk.
A cél, hogy az utunk végén ezt az igét el tudjuk mondani:
"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon."
2 Timóteus 4:7-8.
