Örüljünk néha olyan dolgoknak is, amit épp nem látunk, mert ezzel életben
tartjuk a reménységet...🙏
Ezekben a napokban valamiért eszembe jutott egy 11 évvel ezelőtti esemény,
amikor osztályfőnöke lettem egy ötödikes osztálynak. Meglepetésemre akkoriban
rám osztották a tánc és dráma tanárságot is, úgyis mozgás, biztos értek hozzá
alapon Gondoltam tánc nem lesz, de dráma
lesz. 🙂Így elkezdtem több osztálynak pantomimet tanítani, amit én is
tanultam. Beszédhibásként annó ez nagyon jó ötletnek tűnt. Végre nem kell
beszélni 🙂Az osztályfőnöki órán is szabad kezet kaptam, ezért a
kicsi osztályomnak is azt kezdtem el tanítani, amit nagyon élveztek. Sokat
kellett használni a képzelőerejüket és az ügyességüket. Addig jutottunk, hogy 2
mesét is sikerült dramatizálnom, így azt elő is adtuk. Az iskola és a
tornaterem között volt egy autóút, ahol mindig megvártak és meg kellett nyomnom
egy láthatatlan gombot, amivel egy híd jött létre és így biztonságosan átjutott
az egész osztály. Nagyon élvezték és én is. 🙂A lényeg, hogy nem szabadott elfelejteni, hogy mi hol
van...🙂Megszokták, hogy bármit kérnek, én eljátszottam nekik.
Az egyik farsangon, amikor hulla fáradtan ültem néhány kollégám társaságában,
az egyik kis tanítványom odafutott hozzám. Mondta, hogy Dávid bácsi csinálj
nekem egy lufit. Szépen belefújtam a semmibe és a kezemmel elkezdtem formálni,
minden egyes fújásra az egyre duzzadó lufit. Mikor végeztem vele, összekötöttem
egy láthatatlan zsinorral majd átadtam a kisfiú kezébe. A kisfiú átvette a
lufit, amit örömteli szemekkel nézett, majd elfutott vele boldogan. 🎈🙂A kollégáim ezt végig nézték, s alig hittek szemüknek. Ez volt
az én kis titkom az osztályommal. 🙂Ez az esemény bennem maradt, hogy talán pont az ilyen
időszakokban lássuk meg azt, ami még nincs és ragadjuk meg akkor is, ha nem
látunk semmit. Ezt hívom reménységnek, amit fogjunk erősen 🙂🙏
